….megint vesztettem…nem érveket, nem bizalmat, nem értékeket….de ismét tévedtem…már nem szól a zene, nincs mellettem senki…a szobám is szégyenbe borulva figyel és anyukám sem lát el jó tanácsokkal….hiszen eddig minden arra bíztatott, hogy megéri még egy esélyt adni…a körbeölelő falak is éjszakákon át súgták, hogy ne engedd Laci, adj neki egy lehetőséget…megpróbáltam elhitetni magammal, hogy ennyi idő és próbálkozás után, talán még sincs igazam és újra oda kell adnom magam… de mégis a kész tények mögé állított valóság még mindig többet ér a szememben, mint egy két hazug szóval hintett vallomás ….

most egy év után visszarakom a darabkákat a zsebembe a képpel együtt, amit egykor szívvel lélekkel raktam ki…jó mélyre rakom, ha netán keresnem kéne azért feladjam a leckét…most megemelem a fejem és sóhajtok egyet, bízva magam szellemében és lelki erőmben, hogy nem fogok újra könnyes szemmel hinni egy igaznak vélt tekintetnek…még átköltöztem a másik szobába is, ahol talán már nem hallom vissza a falaktól, hogy mi megmondtuk Laci, hogy ne tedd….csak magadért………már nem látom a repedéseket amiket annyi éjszaka alatt néztem arra a plafonra…..mindenem otthagytam egy apró fiókban…….elástam lelkem szerető javait…szívem jóságának legbelső tüzét…becsületes szavaimat és őszinte tekintetem….a többiről már nem is beszélek………..

14 évesen odajött hozzám egy lány a jégpályán, hogy kísérjem haza….előtte egész télen remegve bámultam őt és nem mertem megszólítani...

hét év tapasztalata után találtam egy lányt, akinek a szemében újra hittem és hinni szeretném, hogy a lelke nem akar kiégni, és nem akar úgy kinézni, mint az enyém…nem kívánom, hogy milliónyi darabra hulljanak az érzései, és éveken át keresse azokat egy hiú ábrándot követve…azt hittem, hogy hét év alatt jutottam odáig, hogy különbséget tegyek egy-két kusza érzés között….tévedtem….

a szerelem nem egy megfogható tárgy, nem egy felruházható jellem, nem lehet megérteni, és nem lehet élni vele….a szerelem elérhetetlen, de mégis elérhető…a szerelmet az érzi, aki adja és az tudja adni aki kapja is….elérhetetlen, mint a pillangó, amihez nem nyúlhatsz hozzá, mert többet nem tudna repülni…csak nézheted hogyan száll tovább….

hét év alatt annyi éjszakát sétáltam át, vagy épp feküdtem álmatlanul, hol ittasan, hol józanul, hogy nehéz lenne megszámolni… ugyanez az idő alatt annyit szenvedtem az őszinteségemért cserébe, hogy aligha van olyan, amiért azt mondanám, hogy megérte így  élnem…. ha arra kell gondolnom, hogy mennyi könnyet láttam körülöttem, ami miattam csordult ki, és mennyi szív hasadt meg a szemem előtt, talán bárhogy is kapálóznék ezek után, nem hiszem, hogy el tudnám kerülni a pokol kapuját…

hét év alatt elértem azt, hogy a saját értékrendemben reggelente én még bele tudok nézni a tükörbe anélkül, hogy leköpjem magam vagy a valótlanságok tömkelegének szembesülése és elfogadása következtében magam válljak a tükörré…

10 hónappal ezelőtt megláttam egy szikrát, amiért feladtam az érveimet….megkérdeztem minden ismerősömet, hogy ők mit tennének a helyemben….a negatívumokkal és ellen javakkal szembeszállva hittem magamban……10 hónap alatt vettem észre, hogy rajtam kívül egyedül anyukám és apukám volt az, akik kiálltak mellettem ebben a csatában…..

Most 10 hónap után visszavonulok a seregemmel együtt és jó ideig nem kívánok harcba szállni pár kósza érintésért cserébe…barikádot építek magam köré, mert be kell látnom, hogy magamon kívül nincs olyan ember az életemben, aki pusztán az érzéseiért és őszinteségéért cserébe vár el emberi értékeket és hoz érte megannyi áldozatot…...ha ezek után felém sétálnál, az álmaidban elképzelt szőke herceged kezét fogva döntsd el, hogy mi érte meg jobban…én addig itt fogok ülni, egy új napban bízva, ami új reményeket táplál….már nem kell átformálnod, nem kell rám húznod új jellemet….10 hónap után feladom az álmomat és megadom magam…………a csatát elvesztettem….de a harcot nem adom fel….

….”ilyen a világ, az álmaid csak remények,

mire felébredsz reggel, vége a mesének…”