…talán nem véletlen…hogyan is lenne az…nem hiába kezdtem el…hogy miért is.. talán páran már rájöttetek….nem véletlen hogy arról kezdtem írni amiről…olykor a sorok közé próbáltam csempészni az apró érzéseim…azokat amitől nekem a szívem facsarodik ki míg te jókat nevetsz rajta….vagy ahol én nevetek téged ott fojtogat a fájdalom…de ennek is oka van…minden szó minden sor…mondatok jönnek, aztán új bekezdés, új történet, és már olvasod is…de kezdetben a lap mindig üres…mint ahogyan mindenkinek üres a lapja…aztán kinek hogy sikerül, úgy lesz rajta az élete…az lesz amit ráfestesz..és kész a kép ez lett belőled…hiszen mindenki a saját sorsa kovácsa…visszalapoztam magamban pár dolgot…sokat olvastam….és percről percre, óráról órára élem át életem szakaszait…volt ami felkavart…jelen gondolatokat is a káosz jellemezné leginkább…úgy akárcsak a jelen életemet és a világot amiben élek…amiben élünk…most sem tudok aludni…pedig rám férne, hogy kipihenjem magam…de mégis most az üres lap elé kellett ülnöm és telefirkálni a gondolataimmal…de, hogyan is kezdjem….hogy lehetne felvezetni ezt a pár sort…mit is írhatnék még…hogy írhatnám le hogy milyen most az életem, milyen volt az utóbbi időben…volt pár este amikor úgy gondoltam, hogy abbahagyom ezt az egészet…hogy nincs is értelme…de rájöttem hogy ez már másról szól…hogy majd pár év múlva is emlékezzek…emlékezzek arra hogy voltak ilyen estéim is…amikor ilyen gondolataim voltak…az elmúlt két hét eseményei indítottak el bennem szinte lavinaszerűen annyi érzést hogy nem tudom egyszerűen hova tenni…olyan gondolatokat amik nem hagynak nyugodni, nem hagynak aludni…álmodni..hiába is szeretném, nem tudom elterelni a gondolataimat és képtelen vagyok irányítani az álmaimat…mostanában egyre többet emlékezek rá…de van amikor csak később villannak fel jelenetek…fura dolgok szoktak lenni…mintha nem is álom lenne és olyan rossz érzéseket kelt…ezek azok amiket nem tudok csak úgy félretenni, vagy elásni magamban, hanem napokkal később is tisztán emlékezek vissza rá…pedig szeretnék egy kicsit egyszerűbben élni…szeretném egy időre félretennni a gondolataimat…és csak élni…visszamenni a normális kerékvágásba…szeretnék most kérni egy kis időt magamnak…Te aki eddig figyelemmel kísérted az írásokat már biztosan megismerhettél belőlük valamennyire...aki eddig megtiszteltél azzal hogy olvastad…vicces ez..de sajnos ez a nagy igazság…az hogy ki az aki szakít tíz percet arra, hogy olvasson egy kicsit…senkitől nem várom el, nem kényszer ez…aki eddig olvasta ez után is fogja…aki meg nem annak ezután sem kötelező…de érdekes, hogy kikkel hoz össze a sors…hogy kik azok akikben felgyúlt az apró szikra..a remény sugara…akikről évekig nem is hallottam…és ez olyan fura és egyben jó érzés.. ez visz tovább abban, hogy tudom hogy van értelme…aztán van az, hogy akikről azt mondtam hogy barátok…húú ez elég erős…még talán a haverok kifejezés is…sajnálom hogy ezt kell leírnom…de, hogy ők annyival nem tisztelnek meg, hogy..na csak elolvasom ha már irkált valamit ez a gyerek…és nem…mert nincs ideje…leszarja…hát akkor köszönöm de én sem kérek belőlük…vagy belőletek „barátaim”…pedig sokszor pont miattatok írok…persze biztos megint csak felfújom a doglokat…megint én csinálok hülyét magamból…pedig nem így van…én tudom amit tudok..bár ne tudnék ennyit…bár ne lenne meg bennem ez a visszafogottság, hogy hagyom magam és nem mondok el olyan emberekről dolgokat amiket én szégyellek, hogy tudok…akiket elvileg barátnak neveztem…és nem teszem meg, soha nem is fogom…megtartom magamnak…elásom mélyre, remélve, hogy soha nem kell előkaparnom…és csak nézem….nézem ahogy játszod magadnak a kitalált szerepet…annyira kilátástalan ez az egész…évek múlva sem fogom tudni hova tenni magamban…nem lehet eléggé kifejteni ezt a témát…kilátástalan és egyben reménytelen…és ekkor…ez a szó leírásakor érzem és magamat utálom hogy, hogy merek ilyet leírni…hallom a belső hangot ami megszólal…de inkább csak valami zaj és csörgés…és nem hagyja, hogy csendben legyek és befogjam a számat…nem hagyja, hogy magamnak hazudva éljek, egy kitalált világban, mert úgy biztosan könnyebb lenne átsiklani a problémákon…sajnálom, hogy én nem tudtam úgy élni, hogy csak menjek előre csukott szemmel és nyomjam a kamut…játsszam kitalált szerepet...ami nem én vagyok…sajnálom, hogy így alakult az életem…sajnálom, hogy a te életed az lett ami…éltem volna sokkal butábban, szürke hétköznapjaimat töltve…fájdalmaktól mentesen…egy kamuval teli kitalált világban…persze én csak néha nézelődök ugye, meg hallok ezt azt…ez minden amit írok nem több…ez vagyok én…amiben felnőttem, ami körülvesz.. ez vagy te...ilyenek mostanában az érzéseim…itt a kis kuckómban…az én birodalmamban, a kis monitorom előtt ülve…másodpercek alatt élem át újra és újra a fiúk és lányok vagy éppen az ígéret szép szó című írások fájdalmát…hogy mit is éreztem azokon az estéimen…talán ezek azok amik hozzám a legközelebb állnak…amikben magam számára értelmet nyert a sorok közé biggyesztett érzések és gondolatok sokasága…amit talán csak én látok át… nyilván ha akarnék sem tudnék még csak hasonlót sem írni most már…remélve, hogy nem lesz még csak hasonló estém sem…mostanában inkább már az egyre jobban leegyszerűsödött sorok jellemzik az írásokat…a kitisztultság. de nem lehet hiába ez..még nem lehet vége…nem is lesz…írnom kell és még számtalanszor fogok is…amíg magam számára érthetetlen a zavar és a káosz…itt kettőezernyolcban…egyszerűen reménytelen…és megint érzem…megint hallom…megszólal a zaj…megpendül a gitár…üt a dob...és megyek tovább…nyomom a gázt…pumpál a vér az ereimben…összefirkált papírommal…jelekkel..üzenetekkel...sorokkal…emlékekkel…amiket nem szeretnék de mégis látnom kell…hiszen egyszer majd mindenkinek bele kell néznie a tükörbe…le kell mosnunk arcunkat és meglátni saját magunkat…a szemünkben a csillogást…ami nem a fájdalom könnyeitől csillog, hanem a boldogságtól…hogy mindig is volt, mindig is van és lesz értelme...bármit is tegyél…ha hülyeség akkor azért legyen értelme, hogy legyen miért megbocsátani…okkal vagy anélkül…ha majd gyermekünk szemébe nézünk, ne keljen magunknak hazudni…ne keljen őt is egy ilyen szellemben felnevelni…tiszta lapot tudjunk felmutatni…ami majd élményekkel, boldog percekkel és ne a kamuval legyen összefestve…most már mások az érzéseim...sajnálom az ilyen embereket..tényleg…sajnálom, hogy megírtam ezt az írást…azt is hogy olyan emberekről írtam akikről nem szerettem volna…mert kitalálják maguknak hogy kik ők és játsszák a szerepüket..nem tudom, hogy jól tettem-e ezt…nem tudom hogy mi lesz ezután…senkinek semmi rosszat nem kívánok…kívánom, hogy találják meg azt akivel teljes lesz az életük…kívánok minden jót nekik…én viszont maradok itt…nem állok be a sorba…maradok amilyen vagyok…az aki voltam…mert én ilyen vagyok……..