Bebizonyosodott, hogy az idő szorítása olykor mégiscsak enged egy pillanatot, ami a boldogság útjához vezethet….talán sokan tudjátok, hogy mi történt velem a hétvégén és milyen fordulópontra érkeztem…de egy kicsit visszatekintenék előtte, ha már rólam szól, és ennyit most megengedek magamnak…

A történet 86 novemberén kezdődött, Isten tudja miért, de apu és anyu már nem épp fiatalkorukban jártak, mégis úgy döntöttek, hogy a nővérem után világra hoztak engem is…és bár anyagi hátrányaink ellenére neveltek fel egy csöppnyi lakásban, ahol a nővéremmel osztoztunk egy kis szobán egészen tizenhárom éves koromig, mégis büszke lehetek, hogy ilyen módon kaptam meg minden törődést…

…és valóban csak elégedettség lehet bennem, hiszen nem vagyok egy átlagos figura, mégis mindent megkaptam az élettől, amit szerettem volna és amit elvárhatok a magam módján…hiszen az elmúlt éveim során nagyon szép barátnőim voltak…szerető anyát, apát és testvért kaptam…és nagyon sok városban nagyon sokan tapsoltak meg amire talán a legbüszkébb lehetek…valahogy olyan ajándékot kaphattam amikor sorban álltam születésemkor, hogy amivel elkezdtem foglalkozni az mindig elvezetett odáig, hogy helyt is álljak benne…a szüleim gyermekkoromban mindenáron zenészt szerettek volna faragni belőlem, és ha úgy nézzük akkor mondhatni, hogy valamilyen téren mégiscsak zenével foglalkozom…mert mi különbség van abban ugye, hogy én egy mikrofon segítségével csinálok zenét, más meg egy gitárral…mindkettő egy eszköz és csak azon múlik, hogy ezt az eszközt hogyan használjuk… talán mondhatom, hogy megtanultam úgymond bánni a mikrofonnal és még mindig vannak emberek akik számára csodával határos módon hallatszik, hogy én szájjal csinálok egymagam egy élőzenét, másnak meg egy zenekar kell hozzá…. kezdetben ha nem csalnak az emlékeim, akkor három évig jártam klarinét órákra, majd később jazz zongorára szintén három évig…és amilyen hirtelen indult, úgy véget is ért az ottani pályafutásom…aki ismeri nagyjából, hogy milyen ösvényeket is jártam meg hosszú évek alatt, az tudja, hogy nem vesztettem sokat azzal, hogy másba fogtam bele… hiszen a mai napig, úgy megyek el egy városba, hogy emelt fővel és büszkeséggel a zsebemben tudok hazajönni…de nem is csak a zenéről teszem azt a beatbox-ról van szó, mert kezdhettem volna a tánccal vagy footbag-el is, és sorolhatnám még, hogy miben mit értem el…és persze ezt mind a lehető legszerényebben, mert alakulhatott volna másképpen is az életem, hiszen a saját hazájában senki nem lehet próféta…

..és ahogy az idő fogaskerekei már igencsak elkoptak világunkban, most mégis fordul egyet, ahogy az én éveim is meggondoltam haladnak tovább…22 éves lettem…és igen miközben arra gondolok néha, hogy milyen jó volt kamasznak lenni az én világomban, a rám néző idősek elmosolyodva tekintenek rám, mint gyerekre…én közben sorba állítom katonáimat, mert lesz idő, amikor el kell számolnunk… és miközben minél mélyebb lábnyomot próbálok hagyni, mások úgy tiporják sárba a múltat…elégetve mindent és még mindig a tudatlanságba burkolózva menekülnek… még mindig vannak akik azt hiszik, hogy fegyver lehet a félelem… félelem önmagukkal szemben, mely mindig egy helyben fogja tartani őket… ott már nem számít a becsület és a tartás… engem a mai napig is, ha távolról is, de nevelgetnek és úgy neveltek, hogy e két szó súlya és mértéke lebegjen előttem... mára már csak múltam részeit látom ha sétálok egyet, mert akikkel „jóban” voltam, mind lecsúszott vagy az alkohol vagy a fű hatására…visszaemlékezve nagyjából végig szívattak ezek az emberek iskolás éveim alatt, és ugye Isten nem ver bottal, most egyszerű lelki szegények akiknek már nincs miért harcolniuk…emellett olvassák sok ezren az én írásaimat…mert nekem ki kellett szakadnom onnan és nem tudtam magamban tartani…küzdöttem és ma is azt teszem…22 évesen nem tudok változtatni, bármennyire is szeretnék... senki nem tud változtatni, de mindenki akar…aki nem az nem mond igazat, és sokszor úgy sikerül neki, hogy azt el is hiszik…és ennek a súlya tud lenni a legnehezebb, ami a földre kényszerít és nyom lefelé…miközben gyarló tetteimet próbálom én is gyónni…mások vagy magam előtt…és egy napon talán majd elárulom, hogy példaként szolgáljanak, és teli zsebbel fejezhesse be az olvasást aki erre téved… de félek én is persze, mert tudom, hogy egy nap nekem is tisztáznom kell magam, ha nem is a mennyország kapujában, de valahol majd biztosan…