Ez még mindig ugyanaz, még nem mondtam el mindent,

Ideje, hogy bevalljam én a mai napig hittem,

De tovább kell küzdenem, mert utolérem magam,

Szorít az idő, de most még betartom a szavam

És elhiszem neked, hogy jobban tudod nálam

Pedig én írtam, mégis önmagad nyomában,

Eltévedtél egyszer mikor még lett volna esélyed

De a tükör nem tévedett, többet nem kell belenézned.

Én látom a szemedben, hogy félsz az igazságtól,

Mert elhitetik veled, hogy pénzt kapsz az apádtól,

Pedig a becsület az, ami mindennél erősebb,

Ha hazudsz magadnak attól nem lesz több belőled.

Én még bőrömön éreztem, a valóság fegyverét

Egy évtizednyi emlék, mögöttem egy tucat kép,

De a sebeim összeforrtak, megbocsátok nektek

És a kérdésedre, csak kérdéssel felelek

Mert ha elmondanám, hogy mi az, amit én tudok

Te lehet, hogy elbújnál, míg én a való után futok.

Most újra kék az égbolt, a tavasz már csak emlék,

Én emlékszem mikor a fiúk még a  lányokat nézték.

Ma meg becsukom a szemem, mert amit látok nem tetszik,

Hogy a kislány a haveroddal, két szó után lefekszik.

Ilyen a világ, az álmaid csak remények

Mire felébredsz reggel, vége a mesének.

a zsebemben egy kép maradt a többit már nem látom,

nekem nem volt gyerekként, márkás kabátom,

csak néztük a nagyokat, és nem értettük soha,

hogy rajtuk eredeti volt, rajtunk meg szakadt ruha,

de felnőttem azóta, és megtanított az élet,

meg az a pár jobb kéz, ami a bajból kisegített.

Köszönöm nektek és nem felejtem el,

Különben nem lennék itt, és nem mesélném el,

Ami az én életem, mégis felismerted magad,

Pedig a történet egyszerű, ezek csak hétköznapi szavak.

Ez csak mese, csak pár darab belőlem,

Egy lány maradt csupán, aki örökre a szívemben,

Ez erről szólt, én már nem kérek többet,

Csak Őt akarom, amíg a szerelemtűz éget.